Rövid hullám

A. Anyiszimova néni írt egy könyvet hasonló címmel, csak ott e két szó egybe van írva. Könyvének ugyanis nem az a témája, hogy az ő holtteste nem valami túl nagy - bár a könyv szerint Anyiszimova alacsony termetű volt -, hanem az, hogy milyen is volt az életének az az időszaka, amikor a világháború alatt rádiós felderítőként ténykedett a német vonalak mögött. Természetesen az ő műve is alátámasztja, hogy a szovjet győzelem legfontosabb fegyvere a burgonya volt.

Anyiszimova néni (aki ekkor még nem volt néni, mert csak 18 éves volt) mindig szeretett volna a többi partizánnal menni, de a partizánok nem engedték, mert csak ő tudta kezelni a rádiót. Így volt ez akkor is, mikor a partizánok krumpliért mentek. Hogy krumpliért menni mennyire izgalmas dolog, azt jól bizonyítja az alábbi részlet:

Szerintem ezért nyilatkozza minden szépségkirálynőjelölt, hogy a világbékéért szeretne tevékenykedni, mert békében nem kell rejtegetni a Sokol rádiót, hanem nyugodtan magunkkal vihetjük és hallgathatjuk, miközben elmegyünk krumpliért.

A szovjet orvostudomány és az orvosi ellátás annyira fejlett volt abban az időben, hogy messze felülmúlta a mai magyarországi színvonalat. Nem voltak hosszú várólisták, és ha szükség volt egy műtét után korrekcióra, Pável doktor és asszisztensei hálapénz nélkül is készségesen elvégezték. De beszéljenek a tények:

E blogban már értekeztem az ablaknál ülés aktuális kérdéseiről. A partizánéletnek is fontos velejárója, hogy valaki ül az ablaknál, és álcázásképpen unatkozik és krumplit tisztít. Úgy látszik, akkor még nem volt ilyen előrehaladott a szovjet burgonyakutatás, mint manapság, és így nem tudták, mennyire izgalmas dolog krumplit pucolni. Csak így történhetett, hogy krumplipucolás közben unatkoztak. A németek előrébb jártak ezen a területen, mert rögtön izgalmassá tették a burgonyatisztítását, amint olvashatjuk.

A hivatkozott Elza nevű néni nyilván azért jajdult fel, mert megijedt, hogy a tiszt vagy elveszi a krumplit, vagy ami még rosszabb, megpucolja helyettük. Mindenesetre ez egy alacsony beosztású tiszt lehetett, aki nincs tisztában a burgonya stratégiai jelentőségével (valószínűleg nem olvasta a blogot, vagy olvasta, csak nem értette, mert nem tudott magyarul...), és így otthagyta őket.

Mint már említettem, nem mindegy, hogy abban a sajnálatos esetben, ha véletlenül a falunkban kitör a világháború, mit hordunk a lábunkon. (Bár nem a témához tartozik, de szerintem rögtön a románokhoz kéne csatlakozni, mert ők - legalábbis a végén - mindig a győztessel vannak. Okosabbtól nem szégyen tanulni.)

Az oroszok mindenesetre okultak az angol példából, és zokni helyett kapcát hordtak. Persze ha krumplipucolás közben ránktör egy vagy több német tiszt, az izgalomtól kiizzadhat a lábunk, ezért ha nem szeretnénk erős lábszag mellett folytatni a burgonyafeldolgozást a kedélyek lenyugvása után, a legjobb, ha jó előre odakészítünk egy lavór vizet.